Önfejlesztés - Az én sztorim

Sziasztok!

Ha az önértékelésemet tekintjük, sosem voltam túl jó véleménnyel magamról. A gimnáziumban én voltam az a lány, aki felkészült minden egyes dolgozatra mégis egészen addig biztos voltam benne, hogy nem sikerült, míg kijavítva a kezembe nem kaptam. Sosem tudtam eleget tanulni, biztos voltam benne, hogy az nem elég. Sokan ezért strébernek hittek, pedig nem voltam több, mint egy bizonytalan emberi lény. Ha elkezdtem valamit, nem hittem, hogy jól csinálom, mindig mások megerősítésére vágytam. Ebből pedig ritkán jutott, így meg voltam győződve róla, hogy jól gondolom.

Majd éles kanyart vett az életem és Angliában az első munkahelyemen még jobban megtaposták az önbizalmamat. Erről már írtam korábban. Az ottani felettesem szerette volna, ha elhiszem, hogy semmi másra nem vagyok jó, mint takarítani. És őszintén ezt sokáig észre sem vettem. Az elejtett mondatok, apró megjegyzések, aztán vitákká, fenyegetésekké fajultak. És akkor elkövettem egy nagy hibát. Meghunyászkodtam. Mivel láttam, hogy jobb ha a konfliktus elkerülése végett inkább úgy teszek mintha ostoba volnék, így tettem, de ahogyan telt az idő olyan jól csináltam, hogy még magamat is meggyőztem, hogy így van, hogy semmire nem vagyok képes, hogy ha ott nincs munkám, akkor sehol nem lesz, hogy még angolul sem tudok rendesen

Természetesen valahol mélyen tudtam, hogy nem igaz és nagyon bántott, hogy nap, mint nap lenéznek. Aztán egy beszélgetés felnyitotta a szemem, hogy mindez azért történt, mert hagytam. Akkor kezdtem szembeszállni, kiállni magamért. Nem könnyű. Sosem könnyű árral szemben úszni. Majd inkább otthagytam. Nem akartam már harcolni, nem volt miért.

Mikor aztán egy kisebb agybaj után új munkát találtam (vagy inkább új lehetőséget kaptam), elhatároztam, hogy más leszek. Próbálok bízni magamban, már nem mások véleménye számít. Őszintén már kezdem megijeszteni magamat. Most is vannak napok, amik nehezen mennek, mikor félek. De ilyenkor jön egy jól bevált trükk. Mikor egy új lépcsőfok előtt állok, elképzelem, hogy már túl vagyok rajta. Majd ha valóban összejött, megajándékozom magam valami aprósággal. Ha nem, akkor azért, hogy megvigasztaljam magam. Tudva, hogy így is úgy is valami jó vár, sokkal könnyebben nézek szembe a kihívásokkal.

Most még az út közepén járok, de igyekszem. Onnan ahol voltam, ez már haladás. Már hiszek abban, hogy képes vagyok rá. Most csak egyszerűen félek néha, de nem próbálom meg magam lebeszélni, mondva, hogy úgysem sikerül. Ha az, amit és ahogy teszek, nem tetszik valakinek, már nem érdekel.