2017. január 21., szombat

Miben segíthetek?

Sziasztok!

Ma eredetileg nem erről akartam írni, de amint kiléptem az utcára, olyan témával találtam magam szembe, ami már rég óta foglalkoztat, így nem mehetek el szó nélkül mellette. Bár megtettem...

Éppen a közeli bevásárlóközpontba mentem. Szombat lévén forgalmas volt az utca, ez még az angoloknak is szabad nap, sőt inkább csak nekik. De nem ez a lényeg. Általában megpróbálom nem nézni az embereket, főleg nem az arcukat. Egyfajta védelmi ösztön ez, ha nem látok senkit, nem jönnek majd utánam a sötét kihalt utcán, hogy leszúrjanak. De egy valakit most mégis észrevettem. Egy idős bácsi volt az, aki szakadt kabátban, koszos sapkában csupán egy tejet vitt a kezében.

Csak úgy elmentünk egymás mellett, majd én bementem az üzletbe. Nem csupán élelmiszert vettem, kellett már egy arckrém és hasonlók is, így már jócskán húzta a kezemet a kosár, mikor újra eszembe jutott a bácsi. Bezzeg az ő kezét nem húzta semmi. Azonnal összeszorult a gyomrom. Vajon csak azért csak egy tejet vitt, mert másra nem volt szüksége? Vagy mást már nem tudott venni? Ha az utóbbi, engedte volna, hogy segítsek? Akartam volna segíteni?

Az utolsó kérdés nem hagyott nyugodni. Minden más egy feltételezésen alapul, de ez más. Akartam volna segíteni? A válasz egyszerű. Persze! De ha arra kerül a sor, tényleg segítek? Más dolog gondolatban elrendezni ezeket a dolgokat, mint a valóságban.

Sajnos az emberek valamiért ösztönösen félnek a szakadt külsejű emberektől, míg a csinos, divatos ruhákba bújt embereknek próbálnak megfelelni. Én is ilyen vagyok. Sajnos mind ilyenek vagyunk. Vannak kivételek, tudom, hogy vannak, akik elég bátrak, hogy valóban segítsenek, és bárcsak én is elég bátor lennék, Nem tartom magam rossz embernek, de arra ritkán kerül sor, hogy valakin tényleg tudjak segíteni, még akkor is, ha igazából szeretnék.

Nem ítélem el ezeket az embereket, mert én sem gazdagnak születtem, sőt most sem vagyok az. Csak néha nehéz felmérni mi is a valóság. Vannak a dolgos emberek, aki megérdemlik és vannak a lusták, akik elvárják, hogy jót tegyenek vele. És az utóbbiaktól félek igazán, mert ezeknek semmi nem elég, sokszor erőszakosak és vagy vannak némi függőségük. Akik megérdemlik pedig elszenvedik a lenéző pillantásokat, a bántalmakat, amiket kapnak tőlünk, pedig nem szolgáltak rá. Ő értük pedig tennék valamit. De mindig itt marad bennem a kettősség, mert első pillantásra nehéz kiszúrni a különbséget és ritkán van esély hosszú ideig figyelni őket.

És még valami, amit egész közelről tanultam meg. Nincs büszkébb típusa az embernek a nélkülözőknél. Amíg tud, addig ő tesz meg mindent a saját és családja boldogulásáért, a segítséget sokszor csak a legutolsó pillanatban fogadja el.

Nem egyszerű segíteni sem. Bátorságot gyűjteni, megtalálni azt aki igazán megérdemli, azt, aki nem csak kihasználja a jószívűségedet majd meggyőzni őt, hogy valóban jó szándékkal nem sajnálatból, szánalomból akarsz adni és semmit nem vársz el cserébe.

Ugyan nem fogok minden nap erre gondolni, álszentség volna ezt állítanom, de igyekszem folyamatosan összeszedni magamban az erőt, hogy jót tehessek, ha egyszer tudom, hogy azt kellene tennem. Köszönöm az ismeretlen idős úrnak, hogy emlékeztetett erre!

Nem ít

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése