Hajsza az idővel - munkakeresés Angliában (Az én sztorim)

Sziasztok!

Nem tudom, hogy ez a bejegyzés mennyire lehet majd érdekes másokra, de aki külföldben gondolkodik, annak talán egy kicsit tágabb képet adhat, akik pedig már kint vannak (leginkább Angliában) és munkát keresnek, adhat némi támpontot, lesz benne némi személyes tapasztalat is természetesen.

Mikor otthonról elindultam, majdnem biztos volt, hogy lesz munkám. Nem válogattam, és mivel már rokonaim éltek itt kint, az ő segítségüket kértem. Már kevésbé emlékszem azokra az időkre, de két telefonos és egy személyes interjú kellett, hogy rám bólintsanak. A követelmény megvolt, Bár csak tőlem. De ez egy más kérdés.
Így lettem akkor szállodai takarító. Eltelt egy bő másfél év, majd mikor már nem bírtam a nyomást otthagytam. (Hogy mi történt, arról itt olvashattok)

Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy, hogyan is tovább. Mit lehet ilyenkor tenni:

• regisztrálni egy vagy több munkaközvetítőnél
• folyamatosan figyelni a különböző álláshirdetéseket
• a bátrabbak személyesen érdeklődhetnek munka iránt egyenesen a munkáltatónál

Ebből az első kettőt tettem magam is, de még így sem oldódott meg a probléma varázsütésre. A legjobb az lett volna, ha lettek volna kapcsolataim, ha valaki be tudott volna ajánlani, de ez sajnos nem volt, így maradt a várakozás. Viszont ha megvan a lakbér, a számlák és valamiből élni is kellene, akkor az embert kissé sürgeti az idő. 

A munkaközvetítők nem túl sokat segítettek. Nem tudom, mi volt velem a bajuk. A megbeszélés nem ment rosszul, majd elküldtem mindent amire szükségük volt, de munkát egyszer sem ajánlottak. Majd mikor valaki segítséget ajánlott, azonnal elfogadtam. Még a régi munkahelyemről ismertük egymást. Nem voltunk nagy barátok, de tudtuk, ki a másik. Ő akkor egy munkaközvetítőnél dolgozott.  Nem nagyon idegesítettem magam, mert már végre valaki volt, aki tudott segíteni is, nem csak nyugtatni, de amit kaptam arra, nem számítottam. Azt már hagyjuk is, hogy behívta a páromat fordítani nekem, totálisan lenullázva engem, de még a végén egy olyan munkát ajánlott, ami semmivel nem volt jobb annál, amit előtte csináltam. Nem érdekelte, hogy milyen munkakör érdekelne. Pincérnek jelentkeztem, úgyhogy azt hiszem, nem tettem túl magasra a lécet, de ő ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy jó, próbáljuk meg, mosogatást ajánlott, mondva, hogy még gyakorolnom kell a nyelvet.

Életemben nem voltam még úgy megalázva, és csak szorosan összeszorítva a fogaimat tudtam csak elkerülni a sírást ott helyben. Ha nem ismert volna, akkor minden rendben lett volna. Mert egy ismeretlen nem hívja be a nálam gyengébb angoltudással rendelkező személyt, hogy tolmácsoljon, hanem megpróbál megérteni. Ha nem tud, azt mondja, bocsi, de nem tudok segíteni, gyere vissza egy-két hónap múlva. De ő kifejezetten arra volt kíváncsi, hogy otthon, miért nem angolul beszélünk és a párom, miért nem tanít engem angolul, hiszen neki olyan jól megy.

Aztán ezen tanulva hagytam a cégeket. Nem kellett, hogy még egyszer valaki vagy levegőnek nézzen vagy lealázzon. Bár eddig is folyamatosan néztem, de ekkor erőteljesebben kerestem a hirdetéseket az utcán és természetesen a külön erre létrehozott oldalakon is.

A kifejezetten hasznos oldalak:

https://www.gumtree.com/

https://www.indeed.co.uk/

http://www.reed.co.uk/

Ezeken általában naponta lehet friss ajánlatokat találni. Persze én naponta négyszer is képes voltam figyelni őket, folyamatosan küldözgettem az önéletrajzomat és a jelentkezéseket. Egyiket a másik után, majd folyamatosan figyeltem az e-mailemet, hogy történt-e valami. Persze sokáig semmi. Már majdnem ott tartottam, hogy majd folytatom a keresést, ha visszaértünk, mikor aztán egy vasárnap reggel elküldtem még egy adag jelentkezést, amiből az egyik egy pár nap múlva keresett. Egy kedves női hang volt a vonal végén, és állásinterjúra hívott. Majd az interjúról tréningre küldtek és hivatalosan is felvettek.

Hihetnénk, hogy a történetnek itt a vége, De nem egészen. Ez a kétvégű sikersztori. De olyan is volt, amire bár felvettek volna, nem fogadtam el, mert addigra ez már alakulóban volt. Bár az elsőt akkor sem fogadom el, ha nincs más.

Ebben az esetben este fél hétkor csörrent meg a telefonom. Vendégeim voltak, de felvettem. egy idősödő férfi szólt bele (a "kedvenc" fajtámból) és kérdezte, érdekel-e még a munka. Mivel fogalmam sem volt, hogy mégis melyik az (tekintve, hogy majd kétszáz jelentkezést küldtem el azokban a hetekben), megkérdeztem, miről is van szó. Elmondta, majd kérte, hogy még aznap találkozzunk. Már itt kicsit fenntartásaim voltam és mondtam, hogy éppen más dolgom van és már túl késő van. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk. Majd, mondta, hogy hiányolta a képet az önéletrajzomból, küldjek egyet. eddig még nem volt semmi gyanús, hiszen én direkt hagytam ki, hogy ne a kinézetem miatt vegyenek fel, hanem, a készségeim miatt, de tudtam, hogy ez probléma lehet. Így hát kértem, hogy adja meg az e-mail címét, hiszen az oldal automatikus rendszerén keresztül jelentkeztem. A válaszra viszont nem számítottam. Azt mondta, ez az ő száma, küldjem a mobiljára. Mivel itt már gyanús volt az egész, mondtam, hogy küldök (persze eszemben sem volt), majd elköszöntem. Fenntartásokkal bár, de kértem az este hazaérő páromat, hogy mindenképp jöjjön másnap velem, mert rossz érzésem van, de meg akartam adni az esélyt. Majd mikor este fél tízkor, majd tízkor felhívott, már tudtam, hogy nem is akarok menni. Nem gondolnám, hogy munkaügyben ilyenkor kellene telefonálni, így ezeket a hívásokat nem is vettem fel, csak írtam másnap reggel, hogy jobb ajánlatot kaptam. Azóta sem tudom, mi volt a célja, de nem is akarom tudni.

A másik eset egy kissé bánt is, hiszen ott a fickó nagyon kedves volt. Egy utcai hirdetés alapján mentem be, aki nagyon kedvesen hellyel kínált a kávézóban. átnézte az önéletrajzomat, és beszélgettünk. Az egyetlen baj az volt, hogy akkor vett fel valakit, így inkább már csak férfiakra volt szüksége, de megígérte, hogy ha van valami, akkor szól. Látszott rajta, hogy valóban segíteni akart. Majd telt az idő, meglett a munkám, majd hazalátogattunk Magyarországra. Erdélyből mentünk haza busszal, mikor megszólalt a telefonom egy ismeretlen angol számmal a kijelzőn. Nem tudtam, mi lehet az, de nem hallottam semmit. Majd még egyszer egy másikról. Hát mit volt, mit nem, ahogy kiértünk a hegyekből (okos lány vagyok, térerő nélkül akartam telefonálni) visszahívtam. A férfi volt a kávézóból, hogy megüresedett egy hely, érdekel-e még a munka. Sajnos nemet kellett mondanom, de mivel rossz volt a térerő próbáltam nagyon artikuláltan beszélni, és vagy ötször elmondani, hogy köszönöm, nem, most amúgy is külföldön vagyok, nem nem tudok, holnap bemenni. Mindezt egy busznyi közönség előtt, akik természetesen mind engem néztek, hogy ki ez és milyen érthetetlen nyelven vinnyog.

Szóval voltak ennek jó részei is, de aki most munkát próbál keresni, azt ajánlom, tegyen szert kapcsolatokra, mert anélkül beletelik egy időbe és ne dőljön hátra, hogy majd a közvetítő elintézi, az a dolga, azért kapja a pénzt. Ha kell valami, csináld magad!

A nehezített pálya

Sziasztok!

Sosem voltam az az ember, aki a könnyebbik végét fogta volna meg a dolgoknak, mindig szerettem, ha keményen megdolgozhatok azért, amit el akarok érni. Előfordult az is, hogy magam nehezítettem meg a dolgokat. Persze nem tudatosan.

Azt ritkán mondtam, hogy nem fog menni. Egy alkalomra emlékszem összesen, ami innen már eléggé mulatságos, hiszen bebizonyosodott, hogy képes vagyok rá. Talán tizedikes, vagy inkább tizenegyedikes lehettem, de még nem a legvégén volt, az biztos, mikor szóba került a továbbtanulás. Akkor már letettem a jogi pályáról, éppen nem is akartam tanulni, de mivel tudtam, hogy azt azért muszáj, azt mondtam, hogy szakmát tanulok. Az akkori osztályfőnököm pedig felvetette, hogy azt nem csak Magyarországon lehet, az osztrák és német iskolák ebben a szempontból sokkal erősebbek. Én pedig elsápadtam. Hétéves korom óta tanultam németül, mégsem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd én egy idegen nyelven éljem a mindennapjaimat. Kicsit ironikus ma már.

Mikor elindultam, nem gondolkodtam, milyen nehéz is lesz. Ez volt az egyetlen esélyem. Vagyis szeretném hinni, hogy nem volt másik lehetőség...
Itt szembesültem vele először, hogy az első, amitől még otthon féltem, problémamentesen működik. Nyilvánvalóan ez a nyelv. A nagy többség azt hiszi, hogy mindenki azt várja el, hogy tökéletesen beszélj angolul lehetőleg anyanyelvi akcentussal. Nos, ez közel sincs a valósághoz. azt várják el, hogy a munkakörödhöz tartozóan és a mindennapi életben megérts másokat és megértesd magadat.  Az megint egy másik dolog, hogy nem ragadhatsz meg az alapoknál, sosem árt, ha folyton fejleszted magad, de nem kell leizzadni, ha nem megy minden elsőre tökéletesen. Azt az egyet viszont érdemes észben tartani, hogy mikor az iskolapadban kísérleteztetek a brit akcentussal, az ott rendben volt, de itt nem. Kifejezetten nem szeretik, sőt egyes emberek sértőnek is találják a mű kiejtést. Nem baj, ha a saját hangodon beszélsz, sőt ettől válsz egzotikus és tisztelt személlyé a szemükben, hiszen tudják, hogy nem könnyű egy idegen nyelven boldogulni. Legalább is el tudják képzelni, mert a többségük semmilyen idegen nyelvet nem beszél. Ahogy telik az idő, majd britesedik a kiejtésed. Az enyémen a mai napig érezhető, hogy nem vagyok angol, de általában megjegyzik, hogy nagyon jó hallgatni ahogy beszélek, különleges számukra és nagyon jól hangzik.

Talán a legnagyobb pontja ennek az egésznek maga a nyelvismeret, de ebből adódik sok minden más. Nem csak a nyelv idegen, de a kultúra, a közigazgatás, és a szabályok.

Mivel rengeteg ember él a szigetországban, nagyon sokféle is. Egész kis multikutúra alakult már itt ki, amivel nem árt, ha számol az ember. A szomszédaim nagy része ugyanolyan bevándorló, mint én. De ha lemegyek az utcára, körülbelül tíz százalék az esély arra, hogy angol szót halljak meg először.

Ahogy szokták mondani, ahány ember, annyi szokás. Hát ez nagyon igaz. Nem mindegyiket könnyű elviselni, de meg kell próbálni együtt élni vele. Visszatérve a szomszédaimra. Feketék, muszlimok, magyarok, és még elég sokan, akiket nem is ismerek. Nem biztos, hogy akarom hallgatni, hogy mivel üti el szombat este az idejét, vagy éppen már a folyosón megfulladni a fűszagtól, de tolerálom. Ez az ő szokásuk. Azt sem szívesen veszem mikor a román kolléganőm ugráltat (holott, picit felette vagyok a ranglétrán), vagy sürget vagy éppen még mosogatni is meg akar tanítani, de ez meg az ő szokása, sajnos. próbálok beszélni vele, hogy miképp is kellene viselkedni, de mivel hiába mondom, így ennyi. Elviselem, ahogy a spanyol munkatársam szétszórtságát, vagy hogy mindenki a saját nyelvén kiabál a másiknak, aki érti. Mivel jelenleg egyedül vagyok magyar a csapatban ez sokszor rosszul érint, de én valószínűleg nem tennék így. Ez is egy szokás.

Aztán ha azt hitted, hogy csak Magyarországon vannak értelmetlen szabályok, adók és pénzbüntetések, akkor nagyot tévedtél. Vannak, amik érthetők, mint biztosítás, keresetadó. De! Mikor külön költöztünk, szembesültünk csak vele, miféle bosszantó fizetnivalók vannak. Például. Nem keveset fizetünk az internetért (és vártunk egy hónapot a bekötésre, azt meg már hagyjuk is, hogy viszont a megrendeléskor azonnal legombolták rólunk az első havidíjat, a hónap végén meg a következőt), de még külön adót is kell fizetni. Oké, TV adónak hívják, de ember, nincs is televíziónk. Viszont csak küldözgették a fenyegetést, hogy közel az éves díj tízszeresére büntetnek, ha illetéktelenül használjuk az elő vonalat, hogy utánajártunk. Kiderült, hogy minden élő közvetítésre vonatkozik. Szóval az is, ha van internetkapcsolat a lakásban, mert akkor van lehetőségem, hogy élő közvetítést nézzek az interneten. Szóval a közel sem olcsó internetdíj mellé még az adó és már éppen csak azért van, mert muszáj. Internet kell. A lakhatás adó meg már csak hab a tortán. Nyilván a bérbeadótól vonnak adót a pénzből, amihez hozzájut, de hogy én is fizessek a lakbéren túl még adót is, hogy lakhassak valahol... Hát szo-szo...

De akárhogy is még élhető. Nem egy egyszerű dolog ez, sok inger ér egyszerre, és aki éppen csak ide érkezik, elsőre megijesztheti a rengeteg papírmunka, a kissé túlzott ellenőrzés a sokféle ember, de idővel bele lehet jönni. Mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy nekem is sikerült. Aki ismert engem korábban, az tudja, hogy csak egy átlagos lány voltam. Szóval ha nem vagy teljesen elveszett, akkor meg tudod csinálni.

De hogy hol is járok most a pályámon? Jelenleg barista vagyok és közben tanulok, hogy előrébb léphessek a cégnél, egyelőre shift leadrenek majd természetesen szeretnék menedzser lenni. Dolgozok egy teljesen internacionális csapatban, tanulok és próbálok élni a mindennapokban, mindezt egy idegen nyelven egy idegen országban és szeretem.

Miben segíthetek?

Sziasztok!

Ma eredetileg nem erről akartam írni, de amint kiléptem az utcára, olyan témával találtam magam szembe, ami már rég óta foglalkoztat, így nem mehetek el szó nélkül mellette. Bár megtettem...

Éppen a közeli bevásárlóközpontba mentem. Szombat lévén forgalmas volt az utca, ez még az angoloknak is szabad nap, sőt inkább csak nekik. De nem ez a lényeg. Általában megpróbálom nem nézni az embereket, főleg nem az arcukat. Egyfajta védelmi ösztön ez, ha nem látok senkit, nem jönnek majd utánam a sötét kihalt utcán, hogy leszúrjanak. De egy valakit most mégis észrevettem. Egy idős bácsi volt az, aki szakadt kabátban, koszos sapkában csupán egy tejet vitt a kezében.

Csak úgy elmentünk egymás mellett, majd én bementem az üzletbe. Nem csupán élelmiszert vettem, kellett már egy arckrém és hasonlók is, így már jócskán húzta a kezemet a kosár, mikor újra eszembe jutott a bácsi. Bezzeg az ő kezét nem húzta semmi. Azonnal összeszorult a gyomrom. Vajon csak azért csak egy tejet vitt, mert másra nem volt szüksége? Vagy mást már nem tudott venni? Ha az utóbbi, engedte volna, hogy segítsek? Akartam volna segíteni?

Az utolsó kérdés nem hagyott nyugodni. Minden más egy feltételezésen alapul, de ez más. Akartam volna segíteni? A válasz egyszerű. Persze! De ha arra kerül a sor, tényleg segítek? Más dolog gondolatban elrendezni ezeket a dolgokat, mint a valóságban.

Sajnos az emberek valamiért ösztönösen félnek a szakadt külsejű emberektől, míg a csinos, divatos ruhákba bújt embereknek próbálnak megfelelni. Én is ilyen vagyok. Sajnos mind ilyenek vagyunk. Vannak kivételek, tudom, hogy vannak, akik elég bátrak, hogy valóban segítsenek, és bárcsak én is elég bátor lennék, Nem tartom magam rossz embernek, de arra ritkán kerül sor, hogy valakin tényleg tudjak segíteni, még akkor is, ha igazából szeretnék.

Nem ítélem el ezeket az embereket, mert én sem gazdagnak születtem, sőt most sem vagyok az. Csak néha nehéz felmérni mi is a valóság. Vannak a dolgos emberek, aki megérdemlik és vannak a lusták, akik elvárják, hogy jót tegyenek vele. És az utóbbiaktól félek igazán, mert ezeknek semmi nem elég, sokszor erőszakosak és vagy vannak némi függőségük. Akik megérdemlik pedig elszenvedik a lenéző pillantásokat, a bántalmakat, amiket kapnak tőlünk, pedig nem szolgáltak rá. Ő értük pedig tennék valamit. De mindig itt marad bennem a kettősség, mert első pillantásra nehéz kiszúrni a különbséget és ritkán van esély hosszú ideig figyelni őket.

És még valami, amit egész közelről tanultam meg. Nincs büszkébb típusa az embernek a nélkülözőknél. Amíg tud, addig ő tesz meg mindent a saját és családja boldogulásáért, a segítséget sokszor csak a legutolsó pillanatban fogadja el.

Nem egyszerű segíteni sem. Bátorságot gyűjteni, megtalálni azt aki igazán megérdemli, azt, aki nem csak kihasználja a jószívűségedet majd meggyőzni őt, hogy valóban jó szándékkal nem sajnálatból, szánalomból akarsz adni és semmit nem vársz el cserébe.

Ugyan nem fogok minden nap erre gondolni, álszentség volna ezt állítanom, de igyekszem folyamatosan összeszedni magamban az erőt, hogy jót tehessek, ha egyszer tudom, hogy azt kellene tennem. Köszönöm az ismeretlen idős úrnak, hogy emlékeztetett erre!

Nem ít

Önfejlesztés - Az én sztorim

Sziasztok!

Ha az önértékelésemet tekintjük, sosem voltam túl jó véleménnyel magamról. A gimnáziumban én voltam az a lány, aki felkészült minden egyes dolgozatra mégis egészen addig biztos voltam benne, hogy nem sikerült, míg kijavítva a kezembe nem kaptam. Sosem tudtam eleget tanulni, biztos voltam benne, hogy az nem elég. Sokan ezért strébernek hittek, pedig nem voltam több, mint egy bizonytalan emberi lény. Ha elkezdtem valamit, nem hittem, hogy jól csinálom, mindig mások megerősítésére vágytam. Ebből pedig ritkán jutott, így meg voltam győződve róla, hogy jól gondolom.

Majd éles kanyart vett az életem és Angliában az első munkahelyemen még jobban megtaposták az önbizalmamat. Erről már írtam korábban. Az ottani felettesem szerette volna, ha elhiszem, hogy semmi másra nem vagyok jó, mint takarítani. És őszintén ezt sokáig észre sem vettem. Az elejtett mondatok, apró megjegyzések, aztán vitákká, fenyegetésekké fajultak. És akkor elkövettem egy nagy hibát. Meghunyászkodtam. Mivel láttam, hogy jobb ha a konfliktus elkerülése végett inkább úgy teszek mintha ostoba volnék, így tettem, de ahogyan telt az idő olyan jól csináltam, hogy még magamat is meggyőztem, hogy így van, hogy semmire nem vagyok képes, hogy ha ott nincs munkám, akkor sehol nem lesz, hogy még angolul sem tudok rendesen

Természetesen valahol mélyen tudtam, hogy nem igaz és nagyon bántott, hogy nap, mint nap lenéznek. Aztán egy beszélgetés felnyitotta a szemem, hogy mindez azért történt, mert hagytam. Akkor kezdtem szembeszállni, kiállni magamért. Nem könnyű. Sosem könnyű árral szemben úszni. Majd inkább otthagytam. Nem akartam már harcolni, nem volt miért.

Mikor aztán egy kisebb agybaj után új munkát találtam (vagy inkább új lehetőséget kaptam), elhatároztam, hogy más leszek. Próbálok bízni magamban, már nem mások véleménye számít. Őszintén már kezdem megijeszteni magamat. Most is vannak napok, amik nehezen mennek, mikor félek. De ilyenkor jön egy jól bevált trükk. Mikor egy új lépcsőfok előtt állok, elképzelem, hogy már túl vagyok rajta. Majd ha valóban összejött, megajándékozom magam valami aprósággal. Ha nem, akkor azért, hogy megvigasztaljam magam. Tudva, hogy így is úgy is valami jó vár, sokkal könnyebben nézek szembe a kihívásokkal.

Most még az út közepén járok, de igyekszem. Onnan ahol voltam, ez már haladás. Már hiszek abban, hogy képes vagyok rá. Most csak egyszerűen félek néha, de nem próbálom meg magam lebeszélni, mondva, hogy úgysem sikerül. Ha az, amit és ahogy teszek, nem tetszik valakinek, már nem érdekel.

Új kezdetek

Sziasztok!

Azt hiszem, úgy illik, hogy elsőként bemutatkozzak. Ivett vagyok, pillanatnyilag huszonkét éves Angliában élő magyar lány. Nem most kezdtem blogolni, két blogon vagyok túl, így az évek alatt sikerült némi tapasztalatmorzsát összeszednem. Gondolom, hamar felmerül a kérdés, hogy mégis mi is lett a blogokkal, miért hagytam abba és kezdtem újat. Egy ideig párhuzamosan írtam őket, majd technikai okok miatt, azt amit előbb kezdtem, minden átmenet nélkül be kellett fejeznem. Aki ismerte a blogger.hu technikai hátterét, az tudja, hogy mennyire bekorlátolt volt grafikailag is, illetve az elérhetőségét tekintve. Mikor aztán a blogoláshoz akkoriban elengedhetetlen számítógépünk tönkrement, akkor telefonról folytattam a Blogger felületén. Mivel az előző blogomat, amit talán nevezhetnénk most már a nevén is Kreatív sarok, pont azért hoztam létre, hogy kiszakadjak a csak körömblogger szerepéből itt végre lehetőségem volt kicsit tágabb körben mozogni.

Ennek a váltásnak pedig most nem sok értelme lehet az emberek szemében. A Kreatív sarok volt évekig A BLOGOM, de eltelt azóta négy év, és már nem érzem magam annak a lánynak aki a kis egyszobás lakásban tele problémákkal mégis leplezve azt fotózgatja az aznapi sminkjét, hogy megtöltse tartalommal az oldalát. Egy ideje már nem is írtam, éppen ebből kifolyólag. Kezdtem azt érezni, hogy nem akarom már ezt csinálni, hogy már kinőttem ebből. Hiszen azóta jó messzire jutottam otthonról, saját keresetem van, felnőttem. De itt ez a blog, ami mindig kicsit az otthonomra emlékeztet, mindenre, amit megéltem. Benne van a sok boldogság, a barátságok, amiket ezen át köttettek, a sok szomorúság, sírás és depresszió, amit csak én tudok, az emlékeim.

Ezért kicsit nehéz is ezt elengedni, de el kell engedni a múltat. Ennél én már többet szeretnék. Maga a címe megint csak behatárol. Már nem akarok csak szépségápolásról vagy DYI dolgokról írni, sokkal szívesebben írnék a világról, a gondolataimról, hogy milyen az élet angliai magyarként.

A possibilcity pedig pont ezt jelenti nekem. Nyilván nem létező szó, én ollóztam össze a possibility és a city szóból. Mondhatnám, hogy milyen jelképes jelentése van ennek, de nincs. Eredetileg a possibility nevet adtam volna, de ez már foglalt volt, és mikor arra jutottam, hogy akkor valahol ketté osztom a szót és kötőjellel lesz az url-ben, akkor láttam meg, hogy ha berakok a C-t, akkor kijön ez a szó, ami azonnal megtetszett. Persze ha nagyon értelmet akarunk keresni neki, akkor csak követni kell azt, amit idáig leírtam. Ez a blog egy hely, a lehetőség helye, hogy másképp láss.

Ezért is indítottam el. Hogy megmutassam, hogy nem egyféleképpen lehet. Mindannyian mások vagyunk. Nem mondom, hogy az én meglátásaim a legjobbak és mindenkinek ezt kell követnie. Csupán lehetőség.