Őszi haul

Sziasztok!

Nem szívesen ismerem be, de imádok vásárolni. Valamiért az új holmik mindig lázba hoznak és teljesen feltöltenek pozitív energiával. Sokkal szívesebben megyek még reggel dolgozni is, ha aznap egy éppen új felső van rajtam, vagy épp csak egy új rúzst viselek az ajkaimon. Sekélyes vagyok... ez van.

Az évszak váltás pedig különösen jó indok egy kis shoppingra. Kategóriákba gyűjtöttem, hogy ne legyen tele a poszt képekkel, így kezdjük a kozmetikumokkal.

Igen! Én sem gondoltam volna, hogy egyszer beállok a sorba, de megvettem két  fake Kylie folyékony rúzst. Bár nem az eredeti rúzsok, de meglepően jól teljesítenek mindössze pár száz forintért.

jobb:reign
bal:spice

A kosaramba került még egy az általam állandóan használt Maybelline Browsatin szemöldök ceruzája valamint egy L'oreal miss Baby Roll mega volume szempillaspirál, amit most próbáltam ki életemben először és bár az állandó spirálom kicsit jobban teljesít, de erre sem lehet panaszom. Aztán beszereztem még egy bio mandarinos ajakápolót. Ezt is otthon szereztem, mert éppen nem volt nálam és a folyékony rúzsok durván kiszárították az ajkaimat. Ez olcsó volt, isteni az illata és nem bántja a bőrömet.

Itt van egy Mark kozmetikai táska ami nekem nem csak az utazáshoz lesz jó, itthon is praktikusan tárolhatom benne a dolgaimat, egy Joanna peeling, aminek isteni vörös áfonya illata van, egy Dove kézkrém, ami hasonló okokból került hozzám mint az ajakápoló. Egy random körömlakk, napszemüveg és egy toll is helyet kapott ebben a válogatásban valamint az Avon csokis narancsos isteni illatú habfürdője is. A legvégére tartogattam ebből az egyvelegből a parfümöket. Nem akartam mostanában parfümöt venni, de az Avon Eva duet illatpáros teljesen rabul ejtett, a Little Black Dress-et pedig ajándékba kaptam.

Ruhák terén sem hazudtoltam meg magam, három felső és egy strandruhát sikerült vennem otthon.

És amit nem tudtam venni otthon, azt már legnagyobb meglepetésemre Angliában sikerült vennem, mégpedig egy farmert. Az elején én nagyon nehezen találtam magamnak nadrágot itt, mert vagy mind nagyon hülyén állt vagy körülbelül a mellem alá felért. Lehet, hogy azért van, mert nem éppen egy modell lakat vagyok, de nekem ez a fajta nadrág se nem előnyös se nem kényelmes. Ezek után az esélytelenek nyugalmával indultam neki a körútnak, majd meglepetésemre három nadrággal mentem a próbafülkébe. Amit ott tapasztaltam, azt tanulságként egy teljesen másik posztot érdemel. 

És a kabát? Még egy? Bőrdzsekiből sosem elég. Ezúttal ez a szürke szőrmés szépség került hozzám. Valamint ez a kis puha cukiság itt alul. Ha ősz, akkor hideg. Én pedig nem szeretek zoknit venni a lábamra ha itthon vagyok, így adott a lehetőség egy meleg, kényelmes kis házipapucs vásárlására.

Huhh! Hosszú volt, de a végére értünk. Ennyit mára!

xoxo

Ivett

Mi volt? Hogy volt?

Sziasztok!

Nagyon régen nem írtam már és még régebben volt, mikor tiszta szívből minden görcs mentesen lettem volna ezen a felületen. Mondanám, hogy sok volt a dolgom a költözéssel, munkával utazással, de az igazság az, hogy mióta újraindítottam a blogolást és megszületett az új oldal, valahogy nem éreztem már magam otthon ebben a dologban.  Az egész nagyon komor túl merev és komoly ahhoz a stílushoz, amit én képviselek. Szerettem volna hinni, hogy ez a komoly ember vagyok, hiszen mindig is annak tartottam magam, de ez még nekem is túl sok lett, úgyhogy ezt a közeljövőben szeretném orvosolni, hátha akkor nagyobb kedvvel ülök le írni.

De mivel is foglalkoztam eddig. Nos leginkább munkával. Mikor elindítottam a blogot még nagyon az elején tartottam a karrieremnek és azóta szakmai és szellemi (meg persze némi súlybeli) változáson mentem keresztül. Ahogy haladok a munkámmal előre, úgy kaptam önbizalmat és kezdtem magamat is elfogadni olyannak, amilyen. Nagyon sokat tanulok, hogy haladjak előre és lassan a munkám igazi szenvedéllyé vált számomra. Szeretem csinálni, egy egészen jó csapatban dolgozom, akik már-már elfogadtak "főnöknek". Szeretem, hogy minden nap van valami kihívás és ha nem is sikerül megoldani, de abból is tanultam és a következő alkalommal jobban megy majd.

Aztán említettem a költözést is. Most már negyedik hónapja lakunk az új lakásban, amit azért már méltán lehet otthonnak hívni. Bár mi kezdetben a régit is nagyon szerettük, de aztán mikor ebbe beköltöztünk, döbbentünk csak rá, hogy mennyire aprócska lakásról is volt szó. A mostani sem egy két szintes, hat szobás palota, de ez egyelőre megteszi. Néha jó volna még egy szoba, hogy kicsit kevésbé legyen minden ennyire egy helyen, de már nem kell megvárnunk egymást, míg felöltözik a másik, mert lazán ketten is elférünk. Még kezdetben nehéz volt elfogadni, mert a régi lakást tartottuk az otthonunknak ezt pedig csak egy helyet ahol vagyunk, de nagyon boldogok voltunk és hamar megszoktuk az új környezetet.

Mikor hazautaztunk Magyarországra, már erősen hiányzott a mi kis "otthonunk". Hogy hol is az otthon, az már eléggé zavaros dolog. Az ország, a város ahol születtem és éltem életem nagy részében már valahogy furcsán idegennek hatott, minden régi barátom valahogy más volt, mintha már nem illettem volna oda. Bár az angliai életem során nem először mentem haza, de most éreztem ezt igazán. Talán a belső változások miatt, hiszen nem ez a nő voltam, aki most vagyok. Egy ijedt kislány voltam, aki azt sem tudta, micsoda erő van benne. Igen, tudom, ez most, hogyan hangzik, de én igen is büszke vagyok arra, amit véghez vittem, hogy onnan ahol elkezdtem, idáig jutottam. Büszke vagyok arra, hogy ma már ki merek állni a saját véleményem ellen, hogy merek vitába szállni és nemet mondani. Az akkori önmagam csak azt hitte, hogy erős, mert elviselt mindent, rengeteg megaláztatást és bántást, de a mostani, már inkább visszaüt, mintsem céltáblaként álljon. Bár mindig szerettem volna úgy viselkedni, mint ahogyan most, de soha nem mertem. De ez egy másik történet.
Az otthon töltött egy hét jól telt és nagyon nehezen tudtam rávenni magam az indulásra. Viszont volt még egy hetem pihenni. Ez alatt ürítettem ki úgy a gondolataimat, hogy már nem idegeskedtem, nem érdekelt a munka és úgy semmi sem.

Mikor visszajöttünk és elkezdtem dolgozni, azonnal szembetűnt a változás. Már nem görcsöltem, hogy mi lesz, már nem idegesített, hogy bár a legrégebbi barista vagyok a csapatban mégis nekem kell mosogatnom, már nem zavart, ha éppen nem az én vezetésem alatt ment a műszak és valami nem stimmelt. Mindenki oldja meg szépen a saját dolgait. Bár nem esett jól megint hajnalban kelni,túlságosan nem lepett, meg, hogy reggeles műszakba osztottak be és teljesen szívből tudtam mosolyogni az emberekre. Kipihentem magam. Azt hiszem, most itt volna az ideje, hogy a blogot is írjam egy kicsit...

xoxo

Ivett

Amit látsz és a valóság

Sziasztok!

Mióta az eszemet tudom, mindig is maximalista voltam. Mindig igyekeztem a legtöbbet kihozni magamból és még ha fáradt is voltam, jó képet vágni hozzá. Így aztán sokak szemét szúrta az én "tökéletes életem". Ott voltam tizenhét tizennyolc évesen a legjobb tanulók között, sok baráttal és egy hobbival, aminek köszönhetően sokat utaztam és nagyon jól szórakoztam.

De mi volt a valóság? Ahhoz, hogy ilyen jól tanuljak bizony sokszor a zenekari próbák szünetében  pótoltam a tanulást, miután az életem felét a zeneiskolában töltöttem. Imádtam zenélni, és még ma is ezt tenném ha lehetne, de rengeteg időmet lefoglalta, gyakorlatilag nekem a hétköznapjaim abból álltak, hogy hazafutottam a suliból, majd ledobtam a cuccaimat, ha volt időm, ettem egy keveset, majd siettem a zeneiskolába és sokszor késő estig ott voltam, vagy volt időm hazamenni, kicsit tanulni, majd a maradék tanulnivalóval siettem vissza a próbára. A barátok nagy része pedig inkább csak ismerős. volt. 

Az emberek gyakorta hisznek annak, ami nem vagyok. Törekszem, hogy mindig a legjobb legyek, de őszintén szólva időnként nagyon fárasztó. Azóta felnőve már tudom, hogy míg az iskolában úgy beszéltek a hátam mögött, hogy azt sokszor nem hallottam, felnőttként inkább úgy, hogy biztosan halljam.

Ahogy munkába indulok és amit érzek

Amúgy is abban a szektorban dolgozom, ahol mindig mosolyogni kell, ahol nem lehetsz soha fáradt, ahol soha nem lehet semmi bajod, de erre még rátesz egy lapáttal, hogy a maximalizmusomnak köszönhetően nem állok meg egy helyben, mindig törekszem felfelé. Lassan haladok a lépcsőn, de ma már elértem azt, hogy nyugodtan büszke lehessek magamra. Mégis mindenki azt látja csak, hogy ez a lány nem csinált semmit mégis főnököt csináltak belőle. Egyszer szó szerint megkaptam, hogy én nem csinálok semmit csak állok ott és dirigálok. Ezt persze nem nekem mondta, mert ahhoz nem volt elég bátor, de konkrétan a kolléganőm olyan hangosan ordibálta, hogy nehéz lett volna nem meghallani. Persze mikor rákérdeztem, hogy esetleg velem van-e baj, akkor kamuzott egy nagyot.

De mi is volt az a semmi amit csináltam. Ha reggel én kezdek, van durván két órám rá, hogy kinyissam a kasszákat, amiket ellenőrizni kell, majd mindent ellenőrizni, elhárítani az esetleges hibákat, mindent feltölteni az ember áradat előtt. Majd összekapni az addigra teljesen elkanászodott csapatot. Miután aki általában hétköznap reggel van, egészen más a van, nekem elég nehézkesen megy a dolog, mert akármit mondok, az vagy félig készül el, vagy jön a panasz áradat, hogy miért vagyok ilyen diktátor. Őszintén nem szoktam sokat kérni, csak, hogy amíg más dolgom van, addig szolgálják már ki a vendégeket, utána meg valaki időnként nézze már meg, hogy van-e még hova leülni és mosson már el egy pár poharat, hogy utána is legyen mibe felszolgálni. De valamiért azt hiszik, hogy a poharak maguktól elvándorolnak a mosogatóba, elmossák magukat és vissza is jönnek hozzánk vagy azt, hogy gyakorlatilag ez is a műszak vezető dolga. Ha megkérem őket, hogy takarítsanak, elmosnak egy-két poharat és ha meglátnak egy vendéget, hárman futnak, hogy kiszolgálják. Aztán míg egy kiszolgál, a másik kettő mintha kiürült volna az agya, elvakarózik a pult mögött nem törődve vele, hogy halmokban áll a mosatlan. De hogy mindenért én legyek a felelős, napközben háromszor feltöltsek, figyeljek a vendégek panaszaira, fussak, ha valamit elszúrnak, telefonálgassak feleslegesen, ha nem jönnek munkába és még takarítani is mindig én takarítsak, az már sok. Nem arról van szó. megcsinálom. De hogy senkinek eszébe nem jut odajönni, hogy, akkor mosogatok én talán te is csináld már a könnyebb részét azt már nem. 

És mindebből mi látszik? Ha kemény vagyok, akkor szar főnök vagyok, ha meg inkább megcsinálom a dolgokat magam, akkor a főnököm cseszeget. Szóval, ha a képek alapján amit látsz, az életem tökéletes, akkor gondolj az éjszakákra, amiket forgolódva töltöttem álmatlanul, vagy arra, mikor éppen a "NAGY SEMMIT" csinálom. 

Mind törekszünk a legjobbat kihozni magunkból és a legszebb oldalunkat mutatni. De amit látsz, az sokszor nem a valóság.

Ti mit gondoltok erről?

További szép napot!

Tengerparti parti körmök

Sziasztok!

Mikor eldöntöttük, hogy ha már mindketten egyszerre vagyunk szabadnapon, elmegyünk a tengerre, tudtam, hogy ez az a téma, ami megéri körmökön is feldolgozni. A kidolgozás viszont már nem ment olyan könnyen. 

Először egy kék manit akartam, tekintve, hogy kék fürdőruhám van, de a nyári kánikula magától értetődően magával vonzotta a narancsos, korallos színt arannyal párosítva. Ez a L'oreal Cherry macaron árnyalat már amúgy is régi nagy kedvencem, de ez a kombó abszolút a nyár számomra. Innen már csak a kis virágminta hiányzott. Ez leginkább az ihlettelenségemnek köszönhető, hiszen egyáltalán nem illik a témához.

De végül is ez lett belőle:

Nektek mi a kedvenc nyári színetek?

További szép napot!

Pasztel nyári körmök

Sziasztok!

Megint elrobogott az idő mellettem, de azért még nem tűntem el teljesen. Mivel éjszakás műszak után általában semmihez nincs kedvem, elég nagy eredménynek fogom fel, hogy mégis megpróbáltam ma valamit és kilakkoztam a körmeimet. 

Az igazság az, hogy itt iszonyat a meleg, így vágyom egy kis strandolásra, de szokásosan, mire mindkettőnknek ideje lesz, majd az idő változik meg. Így ki kellett találnom valamit, ami erre emlékeztet. Eleinte ezt egy sellős mintának gondoltam ki, de végül még a selyempor sem segített rajta, egy kissé kusza vonal halmaz lett, ami inkább a nyáron annyira hájpolt mintára emlékeztet.

Ti mit gondoltok?

További szép napot!

Az én hajszínzsős sztorim - L'oreal colorista washout teszt

Sziasztok!

Természetes barna hajúként Sosem volt könnyű.  Már tiniként elgonolkodtam a hajfestésen de valahgy mindig lebeszéltem magam. Nem akartam tönkretenni az eredeti barna hajamat, hiszen bármennyire is unalmas, nagyon jól passzolt hozzám. Emlékszem, egyszer anyukám szilveszterre vett hajszínező sprayt. Alig vártam, hogy lila tincseket varázsoljon nekem, de a festék egyszerűen nem fogta meg a hajam. Dühös voltam. Azt hiszem, akkor mondtam le róla, hogy szőkítés nélkül nekem szines hajam legyen.

Ezzel az emlékkel le is zárhattam volna a dolgot, de az utolsó gimis napjaimon mégis meg akartam mutatni, hogy ki is az a lány, aki ott bujkált évelkig bennem, így megkíséreltem újra a spray formátumú hajfestést. Sikerrel. Emlékszem, teljesen be voltam zsongva, hiszen bár nem kaptam kék vagy rózsaszín festéket, amit eredetileg akartam, de a zöld tincseimmel is nagyon boldog voltam. Ez valami más volt. Már nem éreztem unalmasnak a hajszínemet.

Persze ez egyetlen hajmosésig tartott és úgy összeragaszotta a tincseimet, hogy alig vártam, hogy kimoshassam.

Aztán megbékéltem a hajammal, ahogy felnőttem, már tudtam, hogy eszem ágában sincs tönkretenni a hajamat, inkább akkor maradok barna. Egészen addig, amíg meg nem ismertem a L'oreal colorista washout nevű hajszínezőjét. A L'oreal ezuttal gondolt a sötétebb hajú lányokra is, így amikor a polcokon megláttam, nem sokat gondolkodtam, hogy belevágok.

Már a színválasztás sem volt egyszerű, mert valamiért nagyon a türkíz felé húzott a szívem, de végül a burgundira esett a választásom.

Természetesen otthon azonnal nekiláttam a műveletnek, miután háromszor utánanéztem, hogy pontosan hogyan is kell ezt csinálni. Anyukám haját rendes hajfestékkel sokszor készítettem el, de így is nagyon izgatott voltam, hogy mindent jól csináljak.

Elsőnek így is sikerült elrontanom, hiszen azt írták, hogy addig kell vízzel öblíteni, míg valamennyi szín is jön ki. Hát ez nem nagyon sikerült. Sokáig jött a szín és egyszerűen úgy tűnt, hogy nem akar kimosódni, így átmostam egy adag samponnal.

A végeredmény egy nagyon lágy, alig látszódó lilás szín lett, ami igazán csak akkor volt látható, ha úgy esett rá fény. Na, ez kevés volt. Másodszorra már mindent úgy csináltam, ahogy kellett és akkor már elégedett voltam.

Nem lett olyan vibráló intenzív színe, de ez a dobozon is olvasható. Szőkítés nélkül ez a legtöbb, amit én ki tudtam hozni ebből a színből. Minden esetre már ez is nagyon belelkesített, így tuti, hogy még pár színt ki fogok próbálni. 

De hogy mondjak magáról a termékről is valamit. Hét font körül volt egy doboz festék, tehát körülbelül 4000 forint, ami nekem teljesen megérte, hiszen, teljességgel tartja, amit ígért. A két hetet nekem simán kibírta, Éppen ma festettem újra, a tizenhetedik napon. A reggeli hajmosás után már csak nagyon halványan észelelhető volt, de előtte még a megfelelő fényviszonyban láttam. Nem festettem be az egész hajam, csak az alsó réteget, valamint egy két tincset fent, így egy tubust három alkalommal használtam fel, amire azt kell mondjam, elég gazdaságos. Engem mindenképpen meggyőzött.

Ti próbáltátok már? Hogy viszonyultok a színes hajakhoz?

További szép napot!

Ivett

Ilyen a magyar, ha senki nem hallja?

Sziasztok!

Általában a megjelenésükről meg tudom ítélni az emberek nemzetiségét, de azért mindig fel-felkapom a fejem ha magyar szó üti meg a fülem. Nem vagyok az a fajta, aki ezen meglepődik, hiszen tudom, hogy rengeteg honfitársam él a szigetországban. Sokukkal naponta találkozom, mégis sokáig azt sem tudtam, hogy azok, míg egyszer véletlenül meg nem hallottam a saját anyanyelvemet a szájukból. Sokan rólam sem tudják, hiszen itt az angol nyelvet használjuk, így akár hosszó ideig is eléldegélhetünk egymás mellett anélkül, hogy tudnánk egymásról honnan érkeztünk. Ha nem vagy szoros kapcsolatban valakivel, ha csak futólag látsz valakit akár naponta, nincs időd beszélgetni, megismerni, így biztos nem az lesz az első kérdésed, hogy "hova valósi is vagy?". 

A magyarok nem éppen feltűnő jelenségnek számítanak Angliában. A többségük beintegrálódott és aki nem, az csendben meghúzva magát segítséget kér. Kevésbé látni, hogy egy magyar kézzel-lábbal mutogatva magyaráz valamit. Ha nem megy, inkább rábízza magát valakire, aki tudja. Persze vannak kivételek. Egy ilyen történetet szeretnék veletek ma megosztani. 

Bevásárlásból mentünk haza a párommal. Úriember lévén nem engedte, hogy sokat cipeljek, így neki javában jutott súly. Jött a vonat, így kénytelenek voltunk a vasúti sorompónál várakozni. Egy ideje már hallottuk, hogy két srác elég jól érzi magát mögöttünk, hiszen már két vonat elment, de a sorompó még zárva volt. Egyszer azonban észrevettük, hogy értjük, mit beszélnek. Magyarul mondták a magukét... rólunk. A szavaikból sütött a lenézés. "Nézdd, már szegény csávó sem hiszi el. Nézd meg hogy feszít. Az a póló is milyen már!" Az utóbbit még elmondták párszor. Láttam, hogy a páromnak nem esett jól. Ő kedvesen hátraszolt, hogy talán halkabban kellene. A srácok csak annyit válaszoltak, hogy úgyse érti senki. De a baj, hogy akinek szánták, értette. Hallottam, hogy utána a srác annyit mondott a másiknak, hogy hát így jártam, mi van abban. 

Kicsit elgondolkodtatott ez az egész. Tényleg igy, ilyen hangerővel és hangnemben kell beszélni valakiről, mert nem úgysem érti? Mi is sokkal szabadabban beszélünk egymás között az utcán, ökörködünk egymás között, ha elmegyünk valahova, de soha nem szólunk le senkit. Esetleg a párom szokta példaként mutogatni egy-egy andol hölgyet, hogy na, látod ő kövér, nem te. De ezt már halkabban. Mert nem az a célja, hogy a nőt megbántsa, hanem, hogy engem megvígasztaljon. De felfogni nem tudom, hogy lehet valaki olyan ostoba, hogy  úgy gondolja, hogy úgysem érti senki. A város, ahol lakunk elég magas magyar lélekszámmal rendelkezik. Mégis valaki ilyen hangosan beszél valakiről. Belegondoltam, hogy gyakorlatilag helyettük is szégyeltem magam. Ha máshol is ezzel a mentalitással jelennek meg, el tudom képzelni, hogy mit gondolhatnak az itteniek a magyarokról. Akarok én így egyáltalán magyar lenni? Megvannak a sztereotípiák, de mindenki egy nemzetet általában a népéről ítél meg. Ha valaki egy bohókás lengyel lánnyal találkozik először, ezt fogja gondolni róluk, ha egy bunkó, okoskodó románnal, hát azt fogja hinni, hogy minden román ilyen. És ha egy uninteligens magyarral találkozik először. Azt fogja gondolni, hogy a magyarok mind ostobák. Pedig én nem tartom magam annak. 

Nem mindenki szereti a magyarokat. Sajnos ezt tapasztaltam már. Az előző munkahelyemen is ebből adódott az egyik legnagyobb problémám. A mostani helyen is van, aki azért nem bír, mert magyar vagyok, de szerencsére legnagyobb számban ha kiderül a származásom is kedvesen fogadnak. A kávézóban is ha van idejük az embereknek, rákérdeznek, honnan valósi vagyok, mert hallják, ahogy beszélek, hogy ez valami más, de általában a legtöbbjük ha nem is járt már Magyarországon, de tudják merre van. 

Sokan ítélnek meg sztereotípia alapján. Itt pedig mind azok vagyunk, amit az itteniek hisznek rólunk. Éppen ezért én igyekszem a legjobb oldalamat mutatni, hiszen akármilyen is az, én az otthonomat képviselem itt. Büszkének kell lennem a magyarságomra! Nem hinném, hogy ilyen "senkiháziaknak" el kellene ezt venniük tőlem.

Ti mit gondoltok erről az egészről?

További szép napot!

"Tavaszi ébredés" körmök

Sziasztok!

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltak kilakkozva a körmeim az elmúlt fél évben. Míg régen az életem szerves részét képezték a körömlakkok, addig most a munkahelyi szabályok értelmében munkaidőben nem viselhetek sem körömlakkot, sem géllakot vagy műkörmöt. Az elején még próbálgattam a szabadnapjaimon lakkozni, de őszintén elég fárasztó, hogy csak azért kifessem, hogy este vagy jobb esetben másnap este lemossam. Így szépen lassan elmaradtak a színes körmök az életemből.

De most gondoltam egyet és úgy éreztem, hogy most csak kezdek valamit ezekkel a kis vackokkal, amik egykoron mindenféle csillámos színekben pompáztak. Eléggé berozsdásodtam már, így mindenképpen valami egyszerűen kivitelezhető dolgot szerettem volna, így esett a választásom egy vizes matricára és egy lágy kissé piszkos rózsaszín érnyalatra.

Nem feltétlenűl életem munkája, de a hosszú kihagyás után ez most a maximum, amit ilyen minőségben produkálni tudok. Ezért is neveztem el tavaszi ébredésnek. 

Őszintén meg voltam lepve, hogy nem volt még a könyököm is színes a művelet során, de nem akartam semmiképpen valami nagyon kreatív kézzel készűlt mintát, kezdetnek ez a díszítés is megteszi. 

Egyébként is nagyon szeretem a vizes matricákat, mert nagyon könnyű a használatuk és a folyamat is nagyon hamar végbevihető.

Most, hogy így újra színesben nyomulnak a körmeim, azt kell mondjam, hiányzott. Bízom benne, hogy többször is lesz lehetőségem, kedvem, erőm és energiám, hogy alkossak valamit. Régen gyakorlatilag erre épült a blogom, de aztán elkezdődött bennem egy belső nyomás, hogy csinálnom kell valamit, hogy bloggerként mindig újat kell mutatnom és ez szépen lassan kényszerrá alakult bennem, amitől egyáltalán nem élveztem már csinálni. De remélhetőleg ez megváltozik.

Mit gondoltok? Ti használtok vizes matricát? 

További szép napot!

Kibróbálva! Működik?

Sziasztok!

Hosszas téma agyalás után úgy döntöttem nem untatok senkit a legújabb "mindjárt megőrülök" sztorimmal, inkább elhoztam nektek pár olyan szépségápolási terméket, amikiket nem régen kezdtem el használni. Némelyik csak nekem új, de vannak, amik nem régen robbantak be a piacra.

La Roche Posay sminklemosó:

Akciósan vettem meg, így nem nagyon bánom, de túlságosan nem is hatékony. Az arcomat szépen le lehetne mosni vele, de kifejezetten sminklemosót én a szememre szoktam használni, amire az olajos lemosók sokkal jobbak.

Garnier Micellás arctisztító gél:

Néhány hete próbálgatom ezt az arctisztítót, de körülbelül azt tudom elmondani, amit a micellás víz társáról. Nem bántotta az arcomat, de különösen jót sem tett vele. Minden esetre tetszik.

Inecto kézkrém:

Nem vittem magammal haza kézkrémet, így kellett egyet vennem és ezt választottam. Azt kell hogy mondjam, hogy számomra nincs benne semmi extra, de az én extrém vízhiányos szervezetem nem éppen a legalkalmasabb ennek a tesztelésére.

Avon extra lasting (azóta Mark) krémes szemhéjfesték:

Mostanában teljesen rá vagyok kattanva ezekre a termékekre. Sokáig a Maybelline Colour tattoo volt a kedvencem és azóta is a hasonló termékeket ehhez hasonlítom, de ez nagyon is jól teljesít. Nekem simán kibír egy kilenc órás műszakot. A színét kell egy kicsit építgetni, de valójában ez nem zavar,

Rimmel kontúr és pirosító paletta:

Elég vegyesek az érzéseim ezzel kapcsolatban. A highlighter nagyon szép, a pirosító is rendben van, de a kontúr szín túl sárgás az én arcíszínemhez. Ez a meleg barna árnyalat szerintem senkinek nem felelhet meg árnyékként. Ráadásként eléggé porol, de ettől függetlenül én szeretem használni,

Loreal True match alapozó:

Számomra ez az a fedés, ami pont kell, bár időnként túl soknak érzem, de ez legalább nem tűnik el a nap végére az arcomról.

Maybelline Dream stain liquid:

Nem! Egy hatalmas nem. Az még hagyján, hogy túl világos színt vettem, de egyszerűen a fedése eléggé gyenge és egy-két óra múlva egyszerűen "elpárolog" az arcomról.

Miss Sporty Mission correction alapozó:

Ha az előző egy hatalmas nem, akkor ez egy orbitális soha. Azért vettem meg, hogy ne maradjak alapozó nélkül míg utazunk, amolyan vészhelyzeti megoldásnak, de jól megbántam. Egyszer próbáltam felkenni az arcomra, de le is mostam. Alapjáraton a egy rózsaszínes árnyalat az én bőröm pedig sárgás tónusú, de a textúrája rettenetes. Eléggé nehézkes, túl vastag, de egyáltalán nem fed. Mire elérnék vele egy közepes fedést, az arcom megfulladna alatta

Maxfactor Lipfinity:

Én egy halványabb árnyalatot választottam, így kissé kevesebb a rizikófaktor, hiszen sokat hallottam, hogy rondán kopik, de nekem ezzel a színnel ez nem látszik. A nagyobb baj, hogy elég fura érzés az ajkakon, de nekem elég tartós, simán ehetek vele, de a második lépést nem árt időnként megismételni,

Avon matt ajakrúzs:

Imádom! Nem hittem, hogy egy hagyományos kinézetű rúzs ilyen tartó tud lenni, de ezzel simán lehet enni inni. Viszont ha elkezd kopni, jobb előbb az egészet letörölni és utána újra felvinni, mert a textúrája eléggé vastag.

Garnier fátyolmaszkok:

Nem régen robbantak be a köztudatba és azonnal megszereztem a gránátalmás verziót, amit imádtam. Nagyon frissítő érzés utána pedig az arcom sokkal hidratáltabb és kevésbé vízhiányos az arcom.

Aztán kipróbáltam a problémás bőrre való változatot, ami már kissé kikezdte az arcomat, csípett, égetett, könnyeztem tőle. 

Avon Planet Spa Radiant gold arcmaszk:

Imádom az arcmaszkokat, és ez sem kivétel. Bár azt hittem ez egy arany színű lemosható maszk, de ez egy átlátszó arany szemcsés lehúzható fajta. De jól teszi a dolgát.

Ennyi volt már! Ti próbáltátok már valamelyiket?

További szép napot!

Essence My must have

Sziasztok!

Ezen a blogon nem igen szerepelt még sminktermék véleményező poszt, de valamikor az ehhez hasonló bejegyzésekkel kezdtem a pályafutásomat. 

Szóval, úgy gondoltam, hogy ejtek pár szót a legújabb kissé megosztó őrületről, az Essence my must haves nevű "palettájáról".

 A szó szoros értelemben nem egy komplett paletta ez, hanem te magad állíthatod össze a neked tetsző szemhéj és ajakpúderek közül. Meg kell, hogy mondjam, az utóbbi annyira nem hozott lázba. Még kissé szkeptikus vagyok vele kapcsolatban. Így inkább én négy szemre való színt választottam magamnak.

Az alapötlet nagyon jó, hiszen hányszor vettem volna már meg egy palettát, amiből csak egy-egy szín tetszett, majd lebeszéltem magam, hiszen mit kezdek akkor a többivel. 

Őszintén eredetileg csak egy maximum két színt terveztem venni magamnak jutalomból (mert még mindig volt mitől félnem), de végül meggyőztem magam, hogy így jobb lesz.

Az általam választott színek a 05 cotton candy, 11. stay in colour bay, 06. rapsberry frosting, 16 black as a berry

Nem mondom, hogy minddel töretlenül meg vagyok elégedve, de végül is elég használható termékről beszélünk. A színek nem mindegyike elég erőteljes a két középső árnyalattal egy kicsit meg kell küzdeni, hogy szépen nézzenek ki, de nem megoldhatatlan.

Amit még negatívumként kell megemlítenem az a rózsaszín árnyalattal kapcsolatos. A képeken is látszik, milyen szép szikrázóan fényes és pont ebbe szerettem bele. De ez sajnos csak látszat. Ugyanis a felső réteg alatt már eltűnik a fémes csillogás.

Ettől függetlenül viszont a megfelelő szemhéj alapozás után egész hosszan tart, nekem simán kibír egy munkanapot, amennyiben nem sokat piszkálom a szemem. 

Tehát ha azt nézzük, hogy egy viszonylag elérhető áru termékről beszélünk, meglepően jól teljesít, de egy kis számolgatás után eléggé meglepő dologra jöttem rá. Az essence ugyan egyre inkább igyekszik javítani a termékeik minőségét, de még mindig inkább egy "olcsó" tinismink márkának tudom elkönyvelni. És miért van idézőjelben, hogy olcsó?

A négy színért és a tartóért összesen nyolc fontot fizettem (kb. 3000 forint), amiből egy nyolc színes sleek palettát is vehettem volna, aminek a minősége messze lekörözi ezt.

Eléggé vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Bár lehet, hogy a reggeli műszak miatt, de mostanában sokkal kevésbé sminkelem a szemem. Viszont az is biztos, ha mégis kellene, mert hát nem árt néha ha az ember lánya jobban néz ki a megszokottnál, akkor sem vagyok benne biztos, hogy ezért nyúlnék. Szeretem, ha valami tartós, amit nem kell igazgatni, mert a rohanásban nekem semmi időm és energiám nincs rá. 

Ti próbáltátok már? Mik a tapasztalatok?

Elfogytak

Sziasztok!

Kicsit ironikus a helyzet, hiszen nem csak a különböző termékek fogytak el, de a kifogások is, hogy miért nem írtam eddig. Őszinte leszek. Nem volt semmi különösebb oka az eltűnésemnek, még az életem is egész jó irányt vett, inkább csak azért nem írtam, mert nem volt kedvem. Valahogy mindig olyan hangulatom volt, amikor semmihez nincs kedvem, amikor egyszerűen nem akarok terhelni senkit az agy menéseimmel. Hát ennek vége!

Az első teendőmnek a már régen porosodó dobozaim számának lecsökkenését vettem célba, ezzel együtt pedig elkezdtem gondolkodni, hogy itt az ideje újra blogolni. Hiszen jó ideje gyűjtögettem ezeket, hogy majd egy posztban megmutatom, hát nem is akartam veszni hagyni.

Csoportokba szedtem, hogy némileg átlátható legyen, tekintve, hogy egy kicsit nagyobb adag a megszokottnál.

Az első két csoportban kaptak helyet az arc ápolási rutinom szerves részei. A Garnier micellás arc tisztító kendője az egyetlen, ami még nem kezdte ki az arcomat. Nem is ezt az egyet használtam el az elmúlt időben, hanem vagy tízet. A Nive Double Effect eye make-up remover pedig az örök kedvencem. Majdnem három éve használom töretlen.
Ha pedig a No 1. termékemről van szó, az a La Roche-posay ikonikus terméke az effeclar duo. Sajnos az arcom továbbra is csak ezzel hajlandó normális állapotban maradni. Két hétig hittem azt, hogy mivel már helyrehoztam, beéri egy olcsóbb arckrémmel is. Hát tévedtem.

A másik elmaradhatatlan termék a jól bevált The Body Shop teafás tonikja. Ehelyett nem is próbáltam nagyon mást, mert tudtam, hogy ha már segített, akkor marad is. Lassan ez az egyetlen dolog, amiért bemegyek a Body Shopba.

Sminkek terén nem túl sokat fogyasztottam el. A szokásos, jól bevélt sminkcuccaimat használom, így ez nem annyira érdekes. A Maxfactor ageless elixir 2 az 1-ben alapozójából nyár óta két flakonnal használtam el, amit az elején nagyon imádtam. Aztán valahogy kezdett sok lenni. Valahogy nem éreztem úgy, hogy kapna levegőt az arcom és napról napra jobban éreztem, hogy hiába mosom le a sminkem, az arcom nem tiszta.

A másik smink termék, ami elfogyott, az szintén ikonikus darab, a Maybelline szivacsos korrektora. Elég megosztóak a vélemények róla, de én imádtam, azóta már a másodikat használom.

A tisztálkodási dolgaimat szeretem cserélgetni,de a Rexona (vagy Angliában Sure) tekerős, krémes dezodor a mostani legnagyobb kedvencem. Szeptember óta már a harmadikat használom. A munkában rohannom kell, meleg is van, így kell egy plusz védelem és ez pont azt adja nekem. 

A Batiste száraz samponja is a rohanós reggelekre való. Bármit is használtam eddig, még egyet sem éreztem hasznosnak.

Persze azért igyekszem rendesen is hajat mosni, amikor van rá energiám, de az Andrew Barton volument adó sampon nem volt a legjobb választás. Egy sampon. Semmit nem rontott a hajamon, de de nem is segített rajta. 

És ha már a zuhanyzás/hajmosás a téma, nem felejthetem el a The Body Shop téli/karácsonyi limitált tusfürdőjéről. A fahéjas alma egy igazán különleges fűszeres illat, ami azonnal belopta magát a szívembe.

Ti próbáltátok már valamelyiket?

Hajsza az idővel - munkakeresés Angliában (Az én sztorim)

Sziasztok!

Nem tudom, hogy ez a bejegyzés mennyire lehet majd érdekes másokra, de aki külföldben gondolkodik, annak talán egy kicsit tágabb képet adhat, akik pedig már kint vannak (leginkább Angliában) és munkát keresnek, adhat némi támpontot, lesz benne némi személyes tapasztalat is természetesen.

Mikor otthonról elindultam, majdnem biztos volt, hogy lesz munkám. Nem válogattam, és mivel már rokonaim éltek itt kint, az ő segítségüket kértem. Már kevésbé emlékszem azokra az időkre, de két telefonos és egy személyes interjú kellett, hogy rám bólintsanak. A követelmény megvolt, Bár csak tőlem. De ez egy más kérdés.
Így lettem akkor szállodai takarító. Eltelt egy bő másfél év, majd mikor már nem bírtam a nyomást otthagytam. (Hogy mi történt, arról itt olvashattok)

Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy, hogyan is tovább. Mit lehet ilyenkor tenni:

• regisztrálni egy vagy több munkaközvetítőnél
• folyamatosan figyelni a különböző álláshirdetéseket
• a bátrabbak személyesen érdeklődhetnek munka iránt egyenesen a munkáltatónál

Ebből az első kettőt tettem magam is, de még így sem oldódott meg a probléma varázsütésre. A legjobb az lett volna, ha lettek volna kapcsolataim, ha valaki be tudott volna ajánlani, de ez sajnos nem volt, így maradt a várakozás. Viszont ha megvan a lakbér, a számlák és valamiből élni is kellene, akkor az embert kissé sürgeti az idő. 

A munkaközvetítők nem túl sokat segítettek. Nem tudom, mi volt velem a bajuk. A megbeszélés nem ment rosszul, majd elküldtem mindent amire szükségük volt, de munkát egyszer sem ajánlottak. Majd mikor valaki segítséget ajánlott, azonnal elfogadtam. Még a régi munkahelyemről ismertük egymást. Nem voltunk nagy barátok, de tudtuk, ki a másik. Ő akkor egy munkaközvetítőnél dolgozott.  Nem nagyon idegesítettem magam, mert már végre valaki volt, aki tudott segíteni is, nem csak nyugtatni, de amit kaptam arra, nem számítottam. Azt már hagyjuk is, hogy behívta a páromat fordítani nekem, totálisan lenullázva engem, de még a végén egy olyan munkát ajánlott, ami semmivel nem volt jobb annál, amit előtte csináltam. Nem érdekelte, hogy milyen munkakör érdekelne. Pincérnek jelentkeztem, úgyhogy azt hiszem, nem tettem túl magasra a lécet, de ő ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy jó, próbáljuk meg, mosogatást ajánlott, mondva, hogy még gyakorolnom kell a nyelvet.

Életemben nem voltam még úgy megalázva, és csak szorosan összeszorítva a fogaimat tudtam csak elkerülni a sírást ott helyben. Ha nem ismert volna, akkor minden rendben lett volna. Mert egy ismeretlen nem hívja be a nálam gyengébb angoltudással rendelkező személyt, hogy tolmácsoljon, hanem megpróbál megérteni. Ha nem tud, azt mondja, bocsi, de nem tudok segíteni, gyere vissza egy-két hónap múlva. De ő kifejezetten arra volt kíváncsi, hogy otthon, miért nem angolul beszélünk és a párom, miért nem tanít engem angolul, hiszen neki olyan jól megy.

Aztán ezen tanulva hagytam a cégeket. Nem kellett, hogy még egyszer valaki vagy levegőnek nézzen vagy lealázzon. Bár eddig is folyamatosan néztem, de ekkor erőteljesebben kerestem a hirdetéseket az utcán és természetesen a külön erre létrehozott oldalakon is.

A kifejezetten hasznos oldalak:

https://www.gumtree.com/

https://www.indeed.co.uk/

http://www.reed.co.uk/

Ezeken általában naponta lehet friss ajánlatokat találni. Persze én naponta négyszer is képes voltam figyelni őket, folyamatosan küldözgettem az önéletrajzomat és a jelentkezéseket. Egyiket a másik után, majd folyamatosan figyeltem az e-mailemet, hogy történt-e valami. Persze sokáig semmi. Már majdnem ott tartottam, hogy majd folytatom a keresést, ha visszaértünk, mikor aztán egy vasárnap reggel elküldtem még egy adag jelentkezést, amiből az egyik egy pár nap múlva keresett. Egy kedves női hang volt a vonal végén, és állásinterjúra hívott. Majd az interjúról tréningre küldtek és hivatalosan is felvettek.

Hihetnénk, hogy a történetnek itt a vége, De nem egészen. Ez a kétvégű sikersztori. De olyan is volt, amire bár felvettek volna, nem fogadtam el, mert addigra ez már alakulóban volt. Bár az elsőt akkor sem fogadom el, ha nincs más.

Ebben az esetben este fél hétkor csörrent meg a telefonom. Vendégeim voltak, de felvettem. egy idősödő férfi szólt bele (a "kedvenc" fajtámból) és kérdezte, érdekel-e még a munka. Mivel fogalmam sem volt, hogy mégis melyik az (tekintve, hogy majd kétszáz jelentkezést küldtem el azokban a hetekben), megkérdeztem, miről is van szó. Elmondta, majd kérte, hogy még aznap találkozzunk. Már itt kicsit fenntartásaim voltam és mondtam, hogy éppen más dolgom van és már túl késő van. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk. Majd, mondta, hogy hiányolta a képet az önéletrajzomból, küldjek egyet. eddig még nem volt semmi gyanús, hiszen én direkt hagytam ki, hogy ne a kinézetem miatt vegyenek fel, hanem, a készségeim miatt, de tudtam, hogy ez probléma lehet. Így hát kértem, hogy adja meg az e-mail címét, hiszen az oldal automatikus rendszerén keresztül jelentkeztem. A válaszra viszont nem számítottam. Azt mondta, ez az ő száma, küldjem a mobiljára. Mivel itt már gyanús volt az egész, mondtam, hogy küldök (persze eszemben sem volt), majd elköszöntem. Fenntartásokkal bár, de kértem az este hazaérő páromat, hogy mindenképp jöjjön másnap velem, mert rossz érzésem van, de meg akartam adni az esélyt. Majd mikor este fél tízkor, majd tízkor felhívott, már tudtam, hogy nem is akarok menni. Nem gondolnám, hogy munkaügyben ilyenkor kellene telefonálni, így ezeket a hívásokat nem is vettem fel, csak írtam másnap reggel, hogy jobb ajánlatot kaptam. Azóta sem tudom, mi volt a célja, de nem is akarom tudni.

A másik eset egy kissé bánt is, hiszen ott a fickó nagyon kedves volt. Egy utcai hirdetés alapján mentem be, aki nagyon kedvesen hellyel kínált a kávézóban. átnézte az önéletrajzomat, és beszélgettünk. Az egyetlen baj az volt, hogy akkor vett fel valakit, így inkább már csak férfiakra volt szüksége, de megígérte, hogy ha van valami, akkor szól. Látszott rajta, hogy valóban segíteni akart. Majd telt az idő, meglett a munkám, majd hazalátogattunk Magyarországra. Erdélyből mentünk haza busszal, mikor megszólalt a telefonom egy ismeretlen angol számmal a kijelzőn. Nem tudtam, mi lehet az, de nem hallottam semmit. Majd még egyszer egy másikról. Hát mit volt, mit nem, ahogy kiértünk a hegyekből (okos lány vagyok, térerő nélkül akartam telefonálni) visszahívtam. A férfi volt a kávézóból, hogy megüresedett egy hely, érdekel-e még a munka. Sajnos nemet kellett mondanom, de mivel rossz volt a térerő próbáltam nagyon artikuláltan beszélni, és vagy ötször elmondani, hogy köszönöm, nem, most amúgy is külföldön vagyok, nem nem tudok, holnap bemenni. Mindezt egy busznyi közönség előtt, akik természetesen mind engem néztek, hogy ki ez és milyen érthetetlen nyelven vinnyog.

Szóval voltak ennek jó részei is, de aki most munkát próbál keresni, azt ajánlom, tegyen szert kapcsolatokra, mert anélkül beletelik egy időbe és ne dőljön hátra, hogy majd a közvetítő elintézi, az a dolga, azért kapja a pénzt. Ha kell valami, csináld magad!

A nehezített pálya

Sziasztok!

Sosem voltam az az ember, aki a könnyebbik végét fogta volna meg a dolgoknak, mindig szerettem, ha keményen megdolgozhatok azért, amit el akarok érni. Előfordult az is, hogy magam nehezítettem meg a dolgokat. Persze nem tudatosan.

Azt ritkán mondtam, hogy nem fog menni. Egy alkalomra emlékszem összesen, ami innen már eléggé mulatságos, hiszen bebizonyosodott, hogy képes vagyok rá. Talán tizedikes, vagy inkább tizenegyedikes lehettem, de még nem a legvégén volt, az biztos, mikor szóba került a továbbtanulás. Akkor már letettem a jogi pályáról, éppen nem is akartam tanulni, de mivel tudtam, hogy azt azért muszáj, azt mondtam, hogy szakmát tanulok. Az akkori osztályfőnököm pedig felvetette, hogy azt nem csak Magyarországon lehet, az osztrák és német iskolák ebben a szempontból sokkal erősebbek. Én pedig elsápadtam. Hétéves korom óta tanultam németül, mégsem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd én egy idegen nyelven éljem a mindennapjaimat. Kicsit ironikus ma már.

Mikor elindultam, nem gondolkodtam, milyen nehéz is lesz. Ez volt az egyetlen esélyem. Vagyis szeretném hinni, hogy nem volt másik lehetőség...
Itt szembesültem vele először, hogy az első, amitől még otthon féltem, problémamentesen működik. Nyilvánvalóan ez a nyelv. A nagy többség azt hiszi, hogy mindenki azt várja el, hogy tökéletesen beszélj angolul lehetőleg anyanyelvi akcentussal. Nos, ez közel sincs a valósághoz. azt várják el, hogy a munkakörödhöz tartozóan és a mindennapi életben megérts másokat és megértesd magadat.  Az megint egy másik dolog, hogy nem ragadhatsz meg az alapoknál, sosem árt, ha folyton fejleszted magad, de nem kell leizzadni, ha nem megy minden elsőre tökéletesen. Azt az egyet viszont érdemes észben tartani, hogy mikor az iskolapadban kísérleteztetek a brit akcentussal, az ott rendben volt, de itt nem. Kifejezetten nem szeretik, sőt egyes emberek sértőnek is találják a mű kiejtést. Nem baj, ha a saját hangodon beszélsz, sőt ettől válsz egzotikus és tisztelt személlyé a szemükben, hiszen tudják, hogy nem könnyű egy idegen nyelven boldogulni. Legalább is el tudják képzelni, mert a többségük semmilyen idegen nyelvet nem beszél. Ahogy telik az idő, majd britesedik a kiejtésed. Az enyémen a mai napig érezhető, hogy nem vagyok angol, de általában megjegyzik, hogy nagyon jó hallgatni ahogy beszélek, különleges számukra és nagyon jól hangzik.

Talán a legnagyobb pontja ennek az egésznek maga a nyelvismeret, de ebből adódik sok minden más. Nem csak a nyelv idegen, de a kultúra, a közigazgatás, és a szabályok.

Mivel rengeteg ember él a szigetországban, nagyon sokféle is. Egész kis multikutúra alakult már itt ki, amivel nem árt, ha számol az ember. A szomszédaim nagy része ugyanolyan bevándorló, mint én. De ha lemegyek az utcára, körülbelül tíz százalék az esély arra, hogy angol szót halljak meg először.

Ahogy szokták mondani, ahány ember, annyi szokás. Hát ez nagyon igaz. Nem mindegyiket könnyű elviselni, de meg kell próbálni együtt élni vele. Visszatérve a szomszédaimra. Feketék, muszlimok, magyarok, és még elég sokan, akiket nem is ismerek. Nem biztos, hogy akarom hallgatni, hogy mivel üti el szombat este az idejét, vagy éppen már a folyosón megfulladni a fűszagtól, de tolerálom. Ez az ő szokásuk. Azt sem szívesen veszem mikor a román kolléganőm ugráltat (holott, picit felette vagyok a ranglétrán), vagy sürget vagy éppen még mosogatni is meg akar tanítani, de ez meg az ő szokása, sajnos. próbálok beszélni vele, hogy miképp is kellene viselkedni, de mivel hiába mondom, így ennyi. Elviselem, ahogy a spanyol munkatársam szétszórtságát, vagy hogy mindenki a saját nyelvén kiabál a másiknak, aki érti. Mivel jelenleg egyedül vagyok magyar a csapatban ez sokszor rosszul érint, de én valószínűleg nem tennék így. Ez is egy szokás.

Aztán ha azt hitted, hogy csak Magyarországon vannak értelmetlen szabályok, adók és pénzbüntetések, akkor nagyot tévedtél. Vannak, amik érthetők, mint biztosítás, keresetadó. De! Mikor külön költöztünk, szembesültünk csak vele, miféle bosszantó fizetnivalók vannak. Például. Nem keveset fizetünk az internetért (és vártunk egy hónapot a bekötésre, azt meg már hagyjuk is, hogy viszont a megrendeléskor azonnal legombolták rólunk az első havidíjat, a hónap végén meg a következőt), de még külön adót is kell fizetni. Oké, TV adónak hívják, de ember, nincs is televíziónk. Viszont csak küldözgették a fenyegetést, hogy közel az éves díj tízszeresére büntetnek, ha illetéktelenül használjuk az elő vonalat, hogy utánajártunk. Kiderült, hogy minden élő közvetítésre vonatkozik. Szóval az is, ha van internetkapcsolat a lakásban, mert akkor van lehetőségem, hogy élő közvetítést nézzek az interneten. Szóval a közel sem olcsó internetdíj mellé még az adó és már éppen csak azért van, mert muszáj. Internet kell. A lakhatás adó meg már csak hab a tortán. Nyilván a bérbeadótól vonnak adót a pénzből, amihez hozzájut, de hogy én is fizessek a lakbéren túl még adót is, hogy lakhassak valahol... Hát szo-szo...

De akárhogy is még élhető. Nem egy egyszerű dolog ez, sok inger ér egyszerre, és aki éppen csak ide érkezik, elsőre megijesztheti a rengeteg papírmunka, a kissé túlzott ellenőrzés a sokféle ember, de idővel bele lehet jönni. Mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy nekem is sikerült. Aki ismert engem korábban, az tudja, hogy csak egy átlagos lány voltam. Szóval ha nem vagy teljesen elveszett, akkor meg tudod csinálni.

De hogy hol is járok most a pályámon? Jelenleg barista vagyok és közben tanulok, hogy előrébb léphessek a cégnél, egyelőre shift leadrenek majd természetesen szeretnék menedzser lenni. Dolgozok egy teljesen internacionális csapatban, tanulok és próbálok élni a mindennapokban, mindezt egy idegen nyelven egy idegen országban és szeretem.

Miben segíthetek?

Sziasztok!

Ma eredetileg nem erről akartam írni, de amint kiléptem az utcára, olyan témával találtam magam szembe, ami már rég óta foglalkoztat, így nem mehetek el szó nélkül mellette. Bár megtettem...

Éppen a közeli bevásárlóközpontba mentem. Szombat lévén forgalmas volt az utca, ez még az angoloknak is szabad nap, sőt inkább csak nekik. De nem ez a lényeg. Általában megpróbálom nem nézni az embereket, főleg nem az arcukat. Egyfajta védelmi ösztön ez, ha nem látok senkit, nem jönnek majd utánam a sötét kihalt utcán, hogy leszúrjanak. De egy valakit most mégis észrevettem. Egy idős bácsi volt az, aki szakadt kabátban, koszos sapkában csupán egy tejet vitt a kezében.

Csak úgy elmentünk egymás mellett, majd én bementem az üzletbe. Nem csupán élelmiszert vettem, kellett már egy arckrém és hasonlók is, így már jócskán húzta a kezemet a kosár, mikor újra eszembe jutott a bácsi. Bezzeg az ő kezét nem húzta semmi. Azonnal összeszorult a gyomrom. Vajon csak azért csak egy tejet vitt, mert másra nem volt szüksége? Vagy mást már nem tudott venni? Ha az utóbbi, engedte volna, hogy segítsek? Akartam volna segíteni?

Az utolsó kérdés nem hagyott nyugodni. Minden más egy feltételezésen alapul, de ez más. Akartam volna segíteni? A válasz egyszerű. Persze! De ha arra kerül a sor, tényleg segítek? Más dolog gondolatban elrendezni ezeket a dolgokat, mint a valóságban.

Sajnos az emberek valamiért ösztönösen félnek a szakadt külsejű emberektől, míg a csinos, divatos ruhákba bújt embereknek próbálnak megfelelni. Én is ilyen vagyok. Sajnos mind ilyenek vagyunk. Vannak kivételek, tudom, hogy vannak, akik elég bátrak, hogy valóban segítsenek, és bárcsak én is elég bátor lennék, Nem tartom magam rossz embernek, de arra ritkán kerül sor, hogy valakin tényleg tudjak segíteni, még akkor is, ha igazából szeretnék.

Nem ítélem el ezeket az embereket, mert én sem gazdagnak születtem, sőt most sem vagyok az. Csak néha nehéz felmérni mi is a valóság. Vannak a dolgos emberek, aki megérdemlik és vannak a lusták, akik elvárják, hogy jót tegyenek vele. És az utóbbiaktól félek igazán, mert ezeknek semmi nem elég, sokszor erőszakosak és vagy vannak némi függőségük. Akik megérdemlik pedig elszenvedik a lenéző pillantásokat, a bántalmakat, amiket kapnak tőlünk, pedig nem szolgáltak rá. Ő értük pedig tennék valamit. De mindig itt marad bennem a kettősség, mert első pillantásra nehéz kiszúrni a különbséget és ritkán van esély hosszú ideig figyelni őket.

És még valami, amit egész közelről tanultam meg. Nincs büszkébb típusa az embernek a nélkülözőknél. Amíg tud, addig ő tesz meg mindent a saját és családja boldogulásáért, a segítséget sokszor csak a legutolsó pillanatban fogadja el.

Nem egyszerű segíteni sem. Bátorságot gyűjteni, megtalálni azt aki igazán megérdemli, azt, aki nem csak kihasználja a jószívűségedet majd meggyőzni őt, hogy valóban jó szándékkal nem sajnálatból, szánalomból akarsz adni és semmit nem vársz el cserébe.

Ugyan nem fogok minden nap erre gondolni, álszentség volna ezt állítanom, de igyekszem folyamatosan összeszedni magamban az erőt, hogy jót tehessek, ha egyszer tudom, hogy azt kellene tennem. Köszönöm az ismeretlen idős úrnak, hogy emlékeztetett erre!

Nem ít

Önfejlesztés - Az én sztorim

Sziasztok!

Ha az önértékelésemet tekintjük, sosem voltam túl jó véleménnyel magamról. A gimnáziumban én voltam az a lány, aki felkészült minden egyes dolgozatra mégis egészen addig biztos voltam benne, hogy nem sikerült, míg kijavítva a kezembe nem kaptam. Sosem tudtam eleget tanulni, biztos voltam benne, hogy az nem elég. Sokan ezért strébernek hittek, pedig nem voltam több, mint egy bizonytalan emberi lény. Ha elkezdtem valamit, nem hittem, hogy jól csinálom, mindig mások megerősítésére vágytam. Ebből pedig ritkán jutott, így meg voltam győződve róla, hogy jól gondolom.

Majd éles kanyart vett az életem és Angliában az első munkahelyemen még jobban megtaposták az önbizalmamat. Erről már írtam korábban. Az ottani felettesem szerette volna, ha elhiszem, hogy semmi másra nem vagyok jó, mint takarítani. És őszintén ezt sokáig észre sem vettem. Az elejtett mondatok, apró megjegyzések, aztán vitákká, fenyegetésekké fajultak. És akkor elkövettem egy nagy hibát. Meghunyászkodtam. Mivel láttam, hogy jobb ha a konfliktus elkerülése végett inkább úgy teszek mintha ostoba volnék, így tettem, de ahogyan telt az idő olyan jól csináltam, hogy még magamat is meggyőztem, hogy így van, hogy semmire nem vagyok képes, hogy ha ott nincs munkám, akkor sehol nem lesz, hogy még angolul sem tudok rendesen

Természetesen valahol mélyen tudtam, hogy nem igaz és nagyon bántott, hogy nap, mint nap lenéznek. Aztán egy beszélgetés felnyitotta a szemem, hogy mindez azért történt, mert hagytam. Akkor kezdtem szembeszállni, kiállni magamért. Nem könnyű. Sosem könnyű árral szemben úszni. Majd inkább otthagytam. Nem akartam már harcolni, nem volt miért.

Mikor aztán egy kisebb agybaj után új munkát találtam (vagy inkább új lehetőséget kaptam), elhatároztam, hogy más leszek. Próbálok bízni magamban, már nem mások véleménye számít. Őszintén már kezdem megijeszteni magamat. Most is vannak napok, amik nehezen mennek, mikor félek. De ilyenkor jön egy jól bevált trükk. Mikor egy új lépcsőfok előtt állok, elképzelem, hogy már túl vagyok rajta. Majd ha valóban összejött, megajándékozom magam valami aprósággal. Ha nem, akkor azért, hogy megvigasztaljam magam. Tudva, hogy így is úgy is valami jó vár, sokkal könnyebben nézek szembe a kihívásokkal.

Most még az út közepén járok, de igyekszem. Onnan ahol voltam, ez már haladás. Már hiszek abban, hogy képes vagyok rá. Most csak egyszerűen félek néha, de nem próbálom meg magam lebeszélni, mondva, hogy úgysem sikerül. Ha az, amit és ahogy teszek, nem tetszik valakinek, már nem érdekel.

Új kezdetek

Sziasztok!

Azt hiszem, úgy illik, hogy elsőként bemutatkozzak. Ivett vagyok, pillanatnyilag huszonkét éves Angliában élő magyar lány. Nem most kezdtem blogolni, két blogon vagyok túl, így az évek alatt sikerült némi tapasztalatmorzsát összeszednem. Gondolom, hamar felmerül a kérdés, hogy mégis mi is lett a blogokkal, miért hagytam abba és kezdtem újat. Egy ideig párhuzamosan írtam őket, majd technikai okok miatt, azt amit előbb kezdtem, minden átmenet nélkül be kellett fejeznem. Aki ismerte a blogger.hu technikai hátterét, az tudja, hogy mennyire bekorlátolt volt grafikailag is, illetve az elérhetőségét tekintve. Mikor aztán a blogoláshoz akkoriban elengedhetetlen számítógépünk tönkrement, akkor telefonról folytattam a Blogger felületén. Mivel az előző blogomat, amit talán nevezhetnénk most már a nevén is Kreatív sarok, pont azért hoztam létre, hogy kiszakadjak a csak körömblogger szerepéből itt végre lehetőségem volt kicsit tágabb körben mozogni.

Ennek a váltásnak pedig most nem sok értelme lehet az emberek szemében. A Kreatív sarok volt évekig A BLOGOM, de eltelt azóta négy év, és már nem érzem magam annak a lánynak aki a kis egyszobás lakásban tele problémákkal mégis leplezve azt fotózgatja az aznapi sminkjét, hogy megtöltse tartalommal az oldalát. Egy ideje már nem is írtam, éppen ebből kifolyólag. Kezdtem azt érezni, hogy nem akarom már ezt csinálni, hogy már kinőttem ebből. Hiszen azóta jó messzire jutottam otthonról, saját keresetem van, felnőttem. De itt ez a blog, ami mindig kicsit az otthonomra emlékeztet, mindenre, amit megéltem. Benne van a sok boldogság, a barátságok, amiket ezen át köttettek, a sok szomorúság, sírás és depresszió, amit csak én tudok, az emlékeim.

Ezért kicsit nehéz is ezt elengedni, de el kell engedni a múltat. Ennél én már többet szeretnék. Maga a címe megint csak behatárol. Már nem akarok csak szépségápolásról vagy DYI dolgokról írni, sokkal szívesebben írnék a világról, a gondolataimról, hogy milyen az élet angliai magyarként.

A possibilcity pedig pont ezt jelenti nekem. Nyilván nem létező szó, én ollóztam össze a possibility és a city szóból. Mondhatnám, hogy milyen jelképes jelentése van ennek, de nincs. Eredetileg a possibility nevet adtam volna, de ez már foglalt volt, és mikor arra jutottam, hogy akkor valahol ketté osztom a szót és kötőjellel lesz az url-ben, akkor láttam meg, hogy ha berakok a C-t, akkor kijön ez a szó, ami azonnal megtetszett. Persze ha nagyon értelmet akarunk keresni neki, akkor csak követni kell azt, amit idáig leírtam. Ez a blog egy hely, a lehetőség helye, hogy másképp láss.

Ezért is indítottam el. Hogy megmutassam, hogy nem egyféleképpen lehet. Mindannyian mások vagyunk. Nem mondom, hogy az én meglátásaim a legjobbak és mindenkinek ezt kell követnie. Csupán lehetőség.